Varga Imre az emlékezetes Egyszemű éjszaka (1970) c. versantológia "fenegyereke" volt. A maga alig húsz évével a kilenc debütáló szlovákiai magyar fiatal költő legfiatatalabbja, s neonavantgárd-nyelvkritikati kísérleteivel mindenképpen rászolgált az epiteton ornansára. 1982-ben áttelepült Magyarországra, s ezzel a költészetében megkezdődött egy több mint érdekes ezoterizálódás. Újabb verseit sokan túl elvontnak tartják, de van szonettje, amivel egy keresztény szemlélődőcsoport tagjai hangolódnak rá évek óta belső énjükre. Háromsorosai "világképe(i)" kapcsán sokan keleti hatásokról írnak. Van, aki túl egyszerűnek, s van, aki követhetetlenül bonyolultnak tartja a költészetét. Mondták róla, hogy okoskodó, mások tudása esendőségét olvassák ki soraiból, de nevezték már buddhistának és misztikusnak, vagy éppen eszménytelennek, sőt közönségesnek is. Ami a figyelmes olvasó számára tüstént nyilvánvaló: Varga újabb korszakának a verseiben a külső és a belső világ átlelkesítése történik meg, az élet ólma-ólmossága változik át szerencsés esetben arannyá. S ebben az átváltozásban világ és lélek, magány és közösség, érzéki (szenzuális) és személyiségen túli erők találkoznak. Az Agram Irev lelki mozijára is egyszerre jellemző a naplószerűség és a mély, belső világokat teremtő és mozgató szemlélődés.