(Az alanyról és az állítmányról) Aki az életét menti, gondolkodás nélkül meneküljön. Azonnal. Aki alanyban és állítmányban gondolkodik, az engedélyezzen magának némi szkepszist, ne siesse el a döntést, és mintha erdei ösvényeken tévelyegne, fejezze be a mondatot, dadogjon, viszont addig ne szökjön el, amíg az alanyra és az állítmányra ki nem írják a szabályos körözőlevelet. (1991)
(Wittgenstein szövője) Magányom határát anyanyelvem határa jelöli ki. Pesten régi barátokkal találkozom, valamit magyarázunk egymásnak. Úgy érzem magam, mint Wittgenstein szövője, aki hiszi, hogy szövetet sző, annak ellenére, hogy szövőszéke üres, pusztán azért, mert olyan mozdulatokat tesz, mintha szőne. Csak ez a közös bennük, a hiábavalónak tűnő mozdulatok. (1992)
(A próza béklyója) Írjak novellát? Bizonytalankodom, majd engedek a kísértésnek. Félek, hogy a képzeletem megfertőz. Vagy pedig bilincsbe veri ismeretanyagomat. Ide jutottam! (2000)
Részlet a könyvből