Nem szorul különösebb magyarázatra hazánkban, hogy mit is jelent a poroszos nevelés. Sokan ismerik ennek tipikus jellemzőit még akkor is, ha nem volt különösebb pedagógiai előképzettségük. Ezen elvek határozták meg a hazai iskolagyakorlatot, s sokan éppen ezzel szemben fogalmaztak meg új utakat, lehetséges pedagógiai irányzatokat, tanítási módszereket, melyek már a gyermek képességeit, egyéniségét helyezték a középpontba. A poroszos nevelés továbbra is a rideg módszereket, a gyerekekkel szemben támasztott egységes elvárásokat juttatja eszünkbe. Gondolhatnánk jogosan, hiszen ezt akár a saját iskolai tapasztalatunk is mondatja velünk.
Érdekes azonban ezen túlemelkedni, s megvizsgálni, hogy ki felelôs ezekért az elvekért? Vajon (melyik korban és) mi motiválhatott bárkit is arra, hogy kidolgozzon egy olyan pedagógiai koncepciót, amiben megengedhető akár a testi fenyítés is?
Fellapozva különböző korok pedagógiai tankönyveit, folyóiratait, Herbart nevével találkozunk. Ha pedig tovább nyomozunk, sajnos leginkább azzal szembesülünk, hogy hazánkban csak kevés kutató foglalkozott alaposabban pedagógiai gondolataival. Miképp lehetséges tehát az, hogy úgy vált dominánssá, az iskolai gyakorlatban kitörölhetetlenné egy 19. századi pedagógus elképzelése, hogy munkásságáról, pedagógiai gondolatainak összetettségéről meglehetősen kevés tudásunk van?
A könyv hiánypótló vállalkozás. A szerző megkísérli megérteni Herbart jelentőségét, s ismertetni azokat a motivációkat, melyek az újabb értelmezési rétegek kialakulásához járultak hozzá.