Az idő alatt, amit Kelet-Afrikában – Kenyában, Tanzániában és Uganda határán – tölthettem, a természet sok lenyűgöző csodája kápráztatott: a trópusi ég júniusban, mikor egyszerre látható odafönt a Göncöl meg a Dél Keresztje. Láthattam havas Egyenlítőt, a Kilimandzsáró csillogását, piros zúzmarát Kenya havasán.
Figyeltem a gyarmati sorból felszabadult afrikaiak új életformáját vajúdó küzdelmeit; az egyetemet végzett, vezető állásban dolgozó asszony életét, aki feleségtársként él nagyvároson; a földművelő luo férfi helyzetét a többnejű társadalomban.
Kölyök-lánykorom óta vágyakoztam és készültem a szelídíthetetlen elefántok, búskomor orrszarvúak, az egykor emberevő, mára már alig-alig makrancos filmsztárokká szelídült oroszlánok Eldorádójában.
Évtizedek óta Kenyában élő, gyerekkori barátnőm, egykori földim, Mrs. H. White, Köllő Ilonka hívott meg 1966-ban, hogy megmutassa második hazáját, Afrikát, amit oly igen nagyon szeret, hogy „soha Zágont nem feledheti”. Kissé íródeákja is lettem a ZEBRADOB-HÍRADÓBAN barátnőmnek, egyben továbbítója is nép- és természetrajzi tanulmányainak.
Híradás ez Kelet-Afrikáról, ahol narancsszínű neonfényben úszó Nairobiban, éjszaka rőzsetüzek égnek az aszfalton, s Mombasában a szervezett afrikai dokkmunkás – miután meghallgatta rádióján a legaktuálisabb világpolitikai híradást – éjjel előveszi az ősi zebrabőr dobot, és véleményét a hallottakról dobszó-jelekkel, zebradob-híradással adja tovább.